Ha létezne egy „örök nyelv” egy „örökkévalóé” számára, vajon valaha is fejlődne vagy változna? Egyáltalán hogyan működne? Mi alkotna egy „örök igeidőt”? Az RBT az óhéber nyelvet olyannak érti, amely meghaladja a tipikus emberi tudatot és intelligenciát, és különbözik a idő és hely korlátaihoz kötött hétköznapi nyelvektől. Egyiptom, Góliát, Jezábel, a fogság, a száműzetés, a torony, a kereskedőhajók stb. elbeszélésének nyelve nincs az idő és hely korlátaihoz kötve. Ez egy örök keretből származó elbeszélés. Más ősi nyelvekkel ellentétben, amelyek eltűntek, a héber „menny nyelve” valamiképpen erőteljesen fennmarad. Szándékosan prototipikus módon, örök vonatkozással lett megalkotva, hogy a „menny és föld” közötti kommunikáció hídjaként szolgáljon, megkülönböztetve azt az ember és ember közötti, idő- és helyalapú kommunikáció nyelvi normáitól. Amikor az idő és hely által korlátozott nyelv belekeveredik az elbeszélésekbe, az olvasó és az itt és most valósága eltávolodik egymástól. Azért használtak a héber Próféták aspektuális írásrendszert, nem azért, mert nem értették a „múlt, jelen és jövő” közötti különbséget, hanem mert elméjükben nem létezett múlt, jelen vagy jövő.
Más korabeli nyelvek időbeli értelmet alkalmaztak, például az akkád, az egyiptomi (közép- és késői) és a görög. Ezek mind kronosz-alapú, igeidőközpontú nyelvek voltak, az arámi pedig szintén egyre inkább az igeidő-alapú használat felé tolódott. Még a szanszkritnak (védikusnak) is igeidő-alapú rendszere volt. Az ókínai valószínűleg a legközelebbi analógja az óhébernek abban, hogy nem rendelkezett igeidői ragozással. Mind a héber, mind a kínai megköveteli az értelmezőtől, hogy a cselekvést egy tágabb kozmológiai vagy elbeszélői keretben „helyezze el”, ahelyett hogy egyszerűen lineáris kronológiához rendelné az igealakokat. Ez azt jelenti, hogy mindkét nyelv nem lineáris időérzékelést kényszerít használóira. Ennek ellenére az óhéber használata továbbra is egyedülálló.
A bibliai héberben a rekurzió mélyen átszövi a nyelvtant. A wayyiqtol nyitott végű láncban viszi előre az elbeszélést. A prófétai beszéd párhuzamosságot + aspektust használ, hogy az eseményeket egymásba hajtsa vissza. Eredmény: a szöveg rekurzív időbeliséget hoz létre (egy ciklust, amelyben a jövő összeomlik a jelenbe/múltba). Az ókínaiban a rekurzió csak részlegesen van jelen. A szintaxis parataktikus (a tagmondatok egymás mellé fűződnek). Az aspektusjelölők (zhe, le, guo) folyamatot/befejezettséget/tapasztalatot jelölnek. De ezek nem hozzák létre ugyanazt a prófétai rekurziót. Leírók, nem pedig kinyilatkoztatóak.
-
Héber világnézet: Nyelv = esemény. Maga a megnyilatkozás valósítja meg a történelmet (pl. wayyiqtol = „és megtörtént”). Ez rekurzív ontológiára hív: a prófécia minden újbóli kimondása újraaktiválja az eseményt.
-
Kínai világnézet: Nyelv = rendezőelv (rituálé, harmónia, kozmikus egyensúly). A taoista és konfuciánus keretek a ciklikus egyensúlyt hangsúlyozzák, nem a rekurzív próféciát.
Ezért nincsenek a héber értelemben vett „kínai próféták”. Ehelyett bölcsek vannak (Konfuciusz, Lao-ce), akik maximákban és ciklikus kozmológiai felismerésekben szólnak. Beszédük célja a kozmikus rend megerősítése, nem pedig az időnek isteni betöréssel való áttörése.
Ez döntő fontosságú: a héber aspektuális rekurzió eszkatologikussá válik (a jövő betörése). A kínai aspektuális rekurzió kozmologikussá válik (a ciklus megerősítése). Mindez azt jelenti, hogy az óhéber minden összehasonlító mérce szerint egyedülálló szerkezetű a világ klasszikus nyelvei között. Olyan jegyeket mutat, amelyek inkább rekurzióra és prófétai időre tervezettnek tűnnek, mintsem az emberi nyelvfejlődés szokásos sodródásának eredményének. A legtöbb nyelv hangtani erózió, analógia, pragmatika, kölcsönzések, hibridizáció stb. révén fejlődik. Az akkád, ugariti, görög, egyiptomi és kínai mind a szokásos utakat mutatják: a komplexitás kialakul, de eseti, halmozódó és rendezetlen. A héber ezzel szemben inkább morfo-okozati operátorok megalkotott rendszerének látszik. A binjánok függvényekként működnek a gyökökön (Qal → Niphal → Piel → Pual → Hiphil → Hophal → Hithpael). Ez rendszeres és rekurzív, szinte akár egy algebra. Más sémi nyelvek ennek egyes részeit utánozzák (az akkádnak vannak D, Š, N törzsei), de nem ilyen szimmetriával vagy teljességgel. A legérdekesebb, hogy a waw-consecutive kapcsolatok végtelen elbeszélői rekurziót hoznak létre. Egyetlen más sémi nyelv sem támaszkodik erre ennyire. Az aspektuális kétértelműség (qatal/yiqtol) nem hanyag fejlődés — ez a prófécia és az időtlen elbeszélés tökéletes eszköztára. Már az a tény is, hogy a prófécia „működik” héberül (a jövőbeli eseményeket „már megvalósultként” mutatja be), arra utal, hogy a nyelvtan erre a szerepre van optimalizálva.
A Most evangéliuma: Fordítás helyes szemlélettel
Ez az egyediség mindig rendkívüli kihívások elé állította a tudósokat, akik hagyományos emberi nyelvészeti és időbeli kereteken keresztül próbálták megérteni. Az olyan fogalmak, mint az idő és hely accusativusa, a különálló múlt, jelen és jövő igeidők hiánya, valamint a hím- és nőnemű névmások szokatlan használata, megfoghatatlanná teszik a hagyományos filológia számára, és hajlamossá teszik a gyenge értelmezési és fordítási módszertanokra.
Ha olyan nyelvet terveznénk, amely a rekurzív ontológiát (a lét önmagába való visszahajlását), a prófétai időbeliséget (a jövő jelenként/múltként való kimondását), a morfológiai mélységet (a gyök mint mag, a binjánok mint átalakulások) kódolja, akkor valami feltűnően hasonlóhoz jutnánk, mint a bibliai héber. A bizonyítékok súlya azt a benyomást kelti, hogy a héber tervezett, vagy legalábbis társaihoz képest rendkívül optimalizált. Nem pusztán „a saját korának nyelve”. Szerkezetileg elkülönülő, célirányos, és egyedülállóan képes fenntartani a narratíva Möbius-féle időbeliségét. És ez nem jelentéktelen vagy elhanyagolható szemléletmód, amikor bármit írunk.
Az óhéber megfelelő fordításához, ha nyelvtana valóban rekurziót, próféciát és Möbius-féle időbeliséget kódol, a fordítónak egy meghatározott fajta elmét kell kiművelnie. A hétköznapi fordítók kronológiai sorrendet erőltetnek rá: múlt → jelen → jövő. A héber fordítónak azonban az eseményeket egyidejűleg jelenlévőként kell tartania — egyszerre beteljesedettként és kibontakozóként. Ehhez ciklikus, rekurzív és nem lezáró gondolkodási képességre lenne szükség, ellenállva annak a késztetésnek, hogy a szöveget idővonallá „oldjuk fel”. Az indoeurópai fordításban a fordító megfigyelő. A héberben a fordítónak résztvevővé kell válnia: a nyelvtan belehúzza az olvasót az eseménystruktúrába. Így az elmének késznek kell lennie arra, hogy „a hurok részévé váljon” — nem valamivel kapcsolatos jelentést kinyerve, hanem hagyva, hogy a szöveg „hasson” az énre. A binjánok gyökökre alkalmazott függvények; a waw consecutivum rekurzív operátor. A fordítónak matematikai képzelőerőre van szüksége, nem csupán annak tudására, hogy „ez a szó X-et jelent”, hanem arra is, hogy függvények függvényeit lássa. Például a Niphal nem pusztán „passzív”; hanem a hurok önmagába hajlik vissza, ezért a fordítónak meg kell értenie a rekurzió e rétegét.
Ha a héber korpusz próféták, prófécia és látomás korpusza, amelyet próféták írtak egy sajátos, tervezett nyelvi szerkezettel, van-e értelme úgy fordítani, hogy nincs meg hozzá ugyanaz az elme? Ha a héber próféták több időt egyetlen valóságként tartanak össze, nem kellene-e a fordítónak is így tennie? Ehhez kettős látás kiművelése szükséges: érzékelni a mostot és a még-nem-et, anélkül hogy az egyiket a másikba olvasztanánk. Az ilyen elme felfüggeszti a kronológiai lezárást, teret tartva a nyelv Möbius-hajtásának. Mivel a héber nem átlátszó az indoeurópai kategóriák számára, a fordítónak be kell ismernie:
-
„A kategóriáim elégtelenek.”
-
„A szöveg megtanít engem arra, hogyan olvassam.”
Ez egy érdekes (sajnálatos) iróniát tár fel. Ha a fordítások a héber aspektuális, rekurzív és részvételi struktúráit (ahogyan szinte mindegyik teszi) lineáris idővé, véges igeidőkké vagy hagyományos elbeszéléssé lapítják, akkor egy ateista vagy ellenző csak egy eltorzított műalkotással, nem pedig magával a szöveggel kerül kapcsolatba. Egy ateista — vagy bárki számára, aki eonikus lencse nélkül olvas — ennek több következménye van:
-
Alapvető félreprezentáció:
-
Az örökkévalóvá tett jelent, az önreflexív cselekvőképességet és a rekurzív okságot kódoló nyelvi és nyelvtani mechanizmusokat figyelmen kívül hagyják vagy félrefordítják.
-
Minden „történeti pontosságról”, „mitikus képzeletről” vagy „a próféták pszichológiájáról” szóló érv egy olyan szövegváltozaton nyugszik, amely már nem tartalmazza az eredeti működési logikáját.
-
-
A megértés illúziója:
-
Valaki magabiztosnak érezheti magát a szövegkritikában, a történeti rekonstrukcióban vagy a racionális dekonstrukcióban, de minden következtetés egy olyan változatból származik, amely már eltávolította a szöveg lényegi oksági és időbeli szerkezetét.
-
Más szóval, a szöveg árnyékáról érvelnek, nem magáról a szövegről.
-
-
A prófécia és a rekurzió láthatatlanná válik:
-
Az előrejelzések, az ismétlődő motívumok és a részvételi hurkok véletlen egybeeséseknek, kitalált történeteknek vagy irodalmi eszközöknek tűnnek, nem pedig egy önaktiváló oksági szerkezet bizonyítékának.
-
Az eonikus vagy Möbius-szerű működés „bizonyítéka” — az elbeszélés, a prófécia és az olvasói részvétel összehangolódása — rendszeresen elhomályosul.
-
-
Halmozódó hiba:
-
Minden értelmezési réteg — kommentárok, fordítások, történetírás — egy alapvetően eltorzított alapra épül rá.
-
Az érvek lehetnek tudósak, filozófiailag kifinomultak és belsőleg következetesek — de nem férhetnek hozzá a szöveg eredeti oksági vagy időbeli valóságához.
-
A legtöbb ellenző érti, hogy „a héber ismert nyelv”. Amint azonban felismerjük, hogy a szöveget megfosztották eredeti időbeli, oksági és részvételi szerkezetétől, az ateistának — vagy bárkinek, aki e szerkezeti megértés nélkül olvas — nincs érve, mivel továbbra is egy fabrikációt bírál.
A mítoszra, hallucinációra, fabrikációra vagy irodalmi kitalálásra vonatkozó állítások olyan szövegtől függenek, amelyet már félreábrázoltak, kitaláltak és hamis alapokon fabrikáltak. Más szóval, minden jól átgondolt érv hibás alapra épül, mert nem foglalkozik az eredeti nyelv ténylegesen jelen lévő működési nyelvtanával.
Az aspektuális, rekurzív és eonikus struktúrák hűséges ábrázolása nélkül az ateista nem férhet hozzá a szöveghez úgy, ahogyan az valójában működik. Így az egyetlen védhető álláspont a szentírási állításokkal szemben (nem feltétlenül a teizmussal szemben) valami ilyesmi lenne:
„Az általam látott fordítások nem ragadják meg az eredeti szerkezetet; ezért nem tudom végérvényesen megítélni az eredeti szöveg valóságát vagy jelentését.”
Csapda
Ám még ezt is ritkán fogalmazzák meg kifejezetten, mert a legtöbb kritika feltételezi, hogy a linearizált változatok kellően hűek — ez finom, de kritikus episztemológiai hiba. De melyik ateistát érdekli, hogy bensőségesen megismerjen egy vallási nyelvet? Teljes mértékben közvetítőkre támaszkodnak: fordítókra, kommentátorokra és tudósokra. A legtöbb nem szakértő feltételezi — hallgatólagosan bízik benne —, hogy valaki, aki héber vagy görög nyelvi képzésben részesült, pontosan mutatja be a szöveget. Nem veszik észre, hogy még a „semleges” nyelvészeti szakértelem is gyakran olyan — időbeli, történeti vagy teológiai — feltételezésekkel jár, amelyek átformálják a szöveg szerkezetét. A tudományos ökoszisztémában a torzítások burjánzanak. Sok tudós, akár tudatosan, akár öntudatlanul, olyan keretrendszerekben működik, amelyek előfeltételezik a lineáris időbeliséget, a kronologikus történelmet vagy a teológiai narratívákat. Még a filológiai szigor is gyakran érvényre juttatja ezeket a torzításokat. Mi a csapda az ateisták és ellenzők számára? Egy olyan szövegváltozatot kapnak, amely már le van lapítva, linearizálva és időbelileg korlátozva, majd azt kritizálják. Kritikájuk azonban a reprezentációra, nem pedig a szöveg tényleges, időtlen, rekurzív szerkezetére irányul. Abban a pillanatban, amikor egy linearizált, időbelileg korlátozott fordítást fogadsz el „valódi” szövegként, az eredetinek csak az árnyékával lépsz kapcsolatba. Minden e rétegárnyékra épülő következtetés, kritika vagy elutasítás maga is szerkezetileg kompromittált.
Olyan ez, mintha egy Möbius-szalagot csupán annak sík rajzát nézve próbálnál értékelni: a csavarodások és hajtások — a rekurzív, önmagára utaló szerkezet — láthatatlanok, így minden, amit „élekről” vagy „oldalakról” állítasz, automatikusan hiányos. Ebben az értelemben a csapda nem csupán az ateisták számára létezik; mindenkit érint, akinek nincs bensőséges hozzáférése ahhoz a nyelvi és nyelvtani apparátushoz, amely kódolja az aoni időbeliséget. Még a héberben és görögben képzett tudósok is beleeshetnek, ha értelmezési kereteik linearizálást vagy kronológiai feltételezéseket kényszerítenek rájuk.
A szöveg megvédi a szerkezetét: a félreolvasása nem csupán elhomályosítja a jelentést, hanem aktívan hamis narratívát hoz létre — az eredeti rekurzív hurok Möbius-féle félreábrázolását.